20.

20. fejezet

Reggel a saját ágyamban ébredtem. Amint tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs, hogy Baekhyun hol van és él-e egyáltalán még, azonnal kipattantam az ágyamból, felöltöztem és kirohantam megkeresni.

Egész álló nap utána kutattam, de...az is lehet, hogy nem is Koreában van. - jöttem rá.

- Mit tegyek? - ácsorogtam a szakadó esőben. Még a bugyim is átázott, de nem érdekelt. Minden áron meg akartam találni, biztosan szenved a fájdalomtól.

- Baekhyun!!!!!!!! - kiabáltam a levegőbe, de senki sem válaszolt. Szomorúan, sírva visszabotorkáltam a házamba, de megcsúsztam a padlón és nagyot zakóztam.

- Hol vagy...? - zokogtam a földön.

- Ja....Eun.... - hallatszódott egy hang a szobából. Nem volt ismerős, így azonnal felkeltem, és felkapcsoltam a villanyt. Lassan, óvatosan besétáltam a nappaliba, majd megpillantottam a földön fekve Baekhyun-t. Vérben feküdt és fájdalmasan hempergett benne.

- Baekhyun!!! - rohantam oda hozzá. - Ne....úristen! - hitetlenkedtem. Olyan borzalmas volt a látvány, hogy képtelen voltam ránézni, felsegítettem, majd a fürdőbe vezettem. Olyan dejavu érzésem volt, azzal a különbséggel hogy most sokkal brutálisabb a helyzet. Bizonyára a szárnyai helye vérzett, s ez mind miattam van.

- Ja Eun... - nyögte Baekhyun. - Segíts!

- Segítek! Feküdj le... - tettem le óvatosan a fürdőszoba padlójára hason fekve. Nagyon nagyon ronda volt a sebe.

- Jézusom! - kaptam a számhoz. Az is csoda, hogy túlélte!

Fél óra alatt sikerült is letisztítanom a két nagy csíkot, ami szinte egész hátát keresztül metszette. Az biztos, hogy nem mostanában fog háton feküdni.

- Kész vagy. - dobtam át egyik karját a vállamon, mire arca közel került az enyémhez, ő pedig egy gyenge csókot lehelt rá.

- Köszönöm. - feje erőtlenül dőlt rá a vállamra.

- Nagyon sajnálom... - simogattam meg, majd bevittem a szobámba.

Gyorsan lefürödtem és be is feküdtem mellé az ágyba. Arca még mindig fájdalmas volt, de legalább aludt. Kell neki a pihenés, ha meg akar gyógyulni.

Gondosan betakartam és egész este őt néztem, ha kellett neki valami, már ugrottam is, szinte egy percet sem aludtam mégis reggel ugyanolyan éber voltam.

- Kell valami? - kérdeztem halkan, mire bólintott egyet.

- Mi?

- Hadd öleljelek meg! - nyitotta ki a szemeit. Kissé meglepődtem, de örömmel hozzá bújtam.

- Nem fáj a hátad? - temettem arcomat a nyakába.

- Így nem is érzem. - szorított meg. - Nagyon sajnálom, hogy végig kellett ezt nézned. Ha bármit tehettem volna ez ellen... - kezdte, de megállítottam.

- Miért beszélsz ilyeneket? - kérdeztem. - Tudod, hogy minden az én hibám, miért te szavatkozol? - könnyeztem megint. - Nagyon fáj, hogy miattam szenvedsz.

- Te butus. - ölelt meg ismét, majd elengedett és hosszas bámulás után ajkait az enyémekre nyomta. Egyre hevesebben csókolt, amit nem tudtam mire vélni, majd hirtelen kidülledt szemekkel elhúzódott.

- Mi a baj? - kérdeztem ijedten.

- Ja Eun...én... - dadogta. - Én...nem...nem éreztem semmit...

- Micsoda? - ültem fel az ágyban. - Mikor?

- Mikor megcsókoltalak. - vágta rá. - Nem éreztem...khm...ott lenn... - jött volna zavarba, de a rémület átvette az uralmat az arcán. - Nem lehet!

- Mi? - nem értettem semmit. Elegem van abból, hogy én mindig le vagyok maradva.

- Ja Eun.... - állt fel az ágyból lassan. - Én....ah...úristen! - masszírozta az arcát. - Nem ...ez nem történhet meg! - rogyott térdre.

- Mi folyik itt? - kérdeztem idegesen.

- Nem érezlek! Fizikailag nem tudom felfogni az érintésedet, semmit! - ordította keservesen. - Ezt nem hiszem el...

Miután felkeltem, én is letérdeltem elé és bamba tekintettel próbáltam felfogni a szavait. Nem érez.... Ha hozzá érek...nem érzi...ha megcsókolom, nem érzi...

- Semmit...? Semmit nem érzel? - csókoltam meg.

- Izgatott leszek, mert tudom, hogy te vagy az, de....NEM. Nem érzek semmit!!! - Baekhyun arca könnyes volt, ha nem tudnám, hogy mennyi fájdalmon ment keresztül az utóbbi két napban, azt mondanám rá hogy hisztis, de....az igazság az, hogy...minden összeomlott körülöttünk. Semmink sem maradt, már az érzéseinket is elvették tőlünk.

- Semmi baj... - simogattam a vállát, mivel a hátát nem mertem a seb miatt. - Majd megoldjuk. Biztos van rá valami gyógyír... - bíztattam magamat is.

- Bukott angyal vagyok, Baek Ja Eun... - nézett bele a szemembe. - Amíg bukott vagyok, addig nem lehetünk együtt...- rázta a fejét. - El kell mennem innen. - seperte le a kezemet magáról. - Így nem lehetek melletted...

- Hülye vagy?! - kaptam a karja után. - Nem mész te sehova! - mondtam határozottan. - Itt maradsz velem!

- Te jobbat érdemelsz Baek Ja Eun...Én már nem az vagyok, aki voltam. Nem vagyok se tiszta, se jó számodra, sőt még csak nem is érezlek... - tovább rázta a fejét.

- Nem érdekel. Nem mehetsz el! Kérlek! - könyörögtem, majd ültem le az ágyam szélére, mire Baekhyun letérdelt elém és mélyen a szemembe nézett.

- Úgy is kellek, hogy nem lehetek veled soha többet és mikor megcsókollak, te tudod, hogy nem érzek semmit? Ezt akarod?

- Téged akarlak! - simogattam meg az arcát. - Nem foglak megint elveszíteni. - borultam a nyakába.