11.

11. fejezet

- ShiHo! - szűrte fogai között Baekhyun. Ahogy látom, jól ismerte ezt az ördögöt.

- Drága Baekhyun...még mindig űzöd a hivatásod ...szép munka...egy démonvadászt védelmezni...

- Csak, hogy tisztázzuk. - szóltam közbe. - Alig két napja tudtam meg, hogy apám mi volt, ebből kifolyólag nem vagyok MÉG démonvadász. De ha nem hagysz minket, akkor ma kipróbálom ezt a munkát is...

- Háh... éles a nyelved te lány, ahhoz képest, hogy múltkor majdnem megöltelek...tudod...a pokol az pont neked való hely lenne... - mondta cinikusan a démon.

- Ja Eun, ne provokáld! - szólt rám Baekhyun.

- Miért ne provokáljam? A fegyver itt van a mi kezünkben, már nem vagyunk védtelenek. - érveltem, de Baekhyun továbbra is csendre akart inteni.

- Honnan veszed, hogy az igazi? - húzta fel a szemöldökét a démon.

- Álmomban láttam. - vontam vállat.

- Ya! Ja Eun elég volt! - rivallt rám Baekhyun. - Úgy emlékszem, hogy te Pont olyan vagy, aki nem bízik az emberekben. Erre nem kifecseged az összes titkunkat?!

- Úgyis meghal! - feleltem, majd neki indultam az ördögnek.

- A rohadt életbe! - fogta Baekhyun a fejét.

A démon viszont eltűnt, mihelyt odaértem volna hozzá.

- Tudtam, hogy ez lesz. - jött felém Baekhyun. - Elment...majd otthon fog támadni.

- Honnan tudod?

- Ismerem a démonokat. Na menjünk. - fogta meg a kezem.

Mire hazaértünk már eltelt egy teljes nap, én meg ernyedten dőltem le az ágyamra, fürdés után. Az sem érdekelt, hogy a hajam vizes, csak a finom, puha ágyikómban akartam aludni. Egy perc sem telt el, már elaludtam.

Hajnalban viszont felébredtem. - Az nem létezik, hogy már kialudtam magam! - gondoltam. A korom sötétben is tudtam szúrni, hogy Baekhyun ül az ágyam szélén, a tőrt vizsgálva.

Felültem, majd mögé lopakodtam és szemügyre vettem a tőrt. De mikor Baekhyun rám nézett, arca annyira közel került az enyémhez, hogy megszeppenve vesztem el gyönyörű tekintetében. Pár percen keresztül így néztük egymást, mikor egy pukkanás kizökkentett minket a meghitt hangulatból.

- Nicsak... - kuncogott ShiHo. - Csak nem...? Baekhyun...ugye tudod, hogy ez mit jelent számodra...? - mosolygott cinikusan.

Miről beszél vajon?

- Fogd be ShiHo! - dobta oda nekem a kést Baekhyun. - Intézzük ezt el máshol! - azzal neki indult a démonnak.

- Baekhyun! - kiabáltam az ágyamon állva, de feleslegesen. A démon és az őrangyalom eltűnt a szemem elől. - Mi? Hova tűntetek, yaaa!

Két óra múlva is a szobámban köröztem, tőrrel a kezemben. Aggódtam ...de nagyon. Az őrangyalok meg tudnak halni? Vagy sérülni? Ha a démonokat el lehet pusztítani, akkor biztos az angyalokat is... Áááááá, megőrülök! - vágódtam el az ágyamon, de mikor meghallottam a szokásos hangot, amikor Baekhyun el-vagy feltűnik, azonnal felültem.

- Baekhyun. - suttogtam. Az őrangyalom a padlómon térdelt és nagyokat nyögött fájdalmában. Íme a válasz a kérdésemre. Egy másik, az ő világukban bizony megsérülhetnek.  - Jézusom! - szaladtam oda hozzá. - Mi történt? - térdeltem le elé, majd felemeltem a fejét. Arca tiszta vér és horzsolás volt, karját úgy szorította magához, mintha attól félne, hogy leesne. - Baekhyun...mit csináljak? Mondd meg..... !

Most először volt ilyen...könnyeim kicsordultak a vér láttán, holott mindig bírtam az ilyesmit, de a tudat, hogy ez Baekhyun vére, teljesen elborította az agyam.

- Ahh...be...bekötöznéd ...a...sebeim? - akadozva de sikerült kimondania.

- Az használni fog? Persze!!! - rohantam is a fürdőszobába kötszerért és fertőtlenítőért.

- Az a lötty nem kell...az nem használ...csak a kötés kell... - szenvedett.

Tettem amit mondott, finomat bekötöztem a sebeit, arcáról pedig lemostam a vért. Borzasztóan nézett ki. Fájt a látványa.

Lassan felsegítettem és befektettem az ágyamba, majd betakartam és mellé feküdtem. Onnantól kezdve felesleges lett volna erőltetnem az alvást, egész éjjel fenn fogok maradni és figyelem. - határoztam el.

- Úgy sajnálom. - mondtam halkan. Baekhyun felnyitotta szemeit, majd mélyen és kíváncsian a szemembe nézett. Sötét volt, de így is tökéletesen láttam szép arcát, ami most nagyon meg volt viselve, de még mindig éterinek hatott.

- Nem a te hibád. - fújta. - Nekem ez a feladatom. - sóhajtott egy nagyot. - Meg kell védjelek, bármi áron.

Ellenállhatatlan vonzalmat éreztem, hogy megvigasztaljam és megköszönjem neki. - jöttem rá. Lassan felkönyököltem, majd közelebb hajoltam arcához és számat pofijára akartam tapasztani, de...Ő megmozdította a fejét, így nem az arcára, hanem...Te jó ég!!! Az ajkára került az én szám. Érintése megrészegített, az a pár pillanat, amíg szánk összeért, csodálatosabb volt bárminél. Ő húzódott el előbb, apró, fájdalmas mosoly kíséretében, majd oldalra fordult, nekem háttal.

- Jó éjt! - mondta.

- J...jó éjt! - feküdtem vissza, de még mindig a szájra puszi hatása alatt voltam.