13.

13. fejezet


Hajnali kettőkor sem bírtam elaludni. A kanapé szinte már úszott a könnyeimtől, képtelen voltam abbahagyni a zokogást. Az pedig csak rátett egy lapáttal, hogy egyedül voltam, ilyen állapotban. Baekhyun fogalmam sincsen hova tűnt, de abban biztos voltam, hogy nincs a házban.
Lassan felültem, majd letöröltem könnyeimet és a terasz felé sétáltam. Kivittem egy paplant, majd leterítettem és leültem. Az ég tiszta volt és sötét, a csillagok és a telihold világított csak, ami valamiért nyugalommal töltött el. Ledőltem, hogy jobban meg tudtam vizsgálni a csillogó fénykorongokat.
- Miért ilyen az életem? - tettem fel hangosan a kérdést, mintha az égitestek válaszolni tudnának nekem. - Miért ilyen nehéz minden? Mi rosszat tettem, hogy így sújt engem az isten?
- Nem tettél semmi rosszat. - mondta lágyan Baekhyun. Ijedtemben rögtön felültem. Ahogy ott állt, fekete felsőben és fehér gatyában....a legszebb teremtmény volt, amit valaha láttam. Ennél már csak akkor lehetne szebb, ha...
- Megtennél nekem valamit? - álltam fel félénken.
- Mit? - nézett a szemembe.
- Egyszer....csak most az egyszer...megtennéd, hogy ... csak ma este... - dadogtam. - Aludhatnék a szárnyaid között?
Először meglepődött, majd vonakodva elhúzta a száját...
- Miért...? - vakarta a fejét. - Miért pont most jutott ez eszedbe?
- Csak...úgy gondolom az megnyugtatna... - vontam vállat. - Mi a baj? - láttam az arcán, hogy bántja valami. Sőt...fél valamitől.
- Mi a baj, még mindig nem gyógyultál meg teljesen? - araszoltam közelebb hozzá. - Mutasd!
- Nem. - hátrált hevesen. - Én... - arca zavaros volt, nem tudta, hogy mit mondjon.
- Mi a baj? - kérdeztem komolyan. - Mondd el!
- Én...nekem... - fújtatott... - Legyen. De... ne lepődj meg... - azzal behunyta a szemeit és pár másodperc után szárnyai kibújtak mögüle.
Azt, hogy ne lepődjek meg, már értettem mire mondta. A szárnya a megszokott hófehér tollak szélén, most korom feketében fénylettek a sötét éjszakában.
- Mi...mi történt? - simítottam végig szárnyai szélén. - Mitől lett fekete?
- Én... - kezdte megint. Idegesített már ez a sok 'én...' , választ akartam.
- Elmondanád, hogy mi a baj?
- Én már... nem vagyok... - suttogta. - ...teljesen...tiszta. - hajtotta le a fejét.
- Micsoda? - értetlenkedtem.
- Huh...
- Nekem elmondhatod, hogy mi a baj, hátha lehet rajta segíteni, együtt meg fogjuk tudni oldani. - próbáltam kedves lenni, de igazából nagyon türelmetlen voltam. Féltem, mi van ha aközben történt valami, mialatt engem védett?
- Épp ez a baj...EGYÜTT semmiképpen sem tudjuk megoldani... és... - fordított nekem hátat. - Ez nem egy olyan dolog, amit el lehet mulasztani.
- Mi ez?
- Amint mondtam...már nem vagyok elég tiszta ahhoz, hogy hófehér szárnyaim legyenek. Bepiszkoltam magam...érted?
- Nem! - emeltem fel a hangom. - Mivel piszkítottad be magad? Miért nem vagy már tiszta?
- Nem igaz, hogy még mindig nem érted?! - rázott meg, majd rögtön el is engedett. - Bocsáss meg, én ... - masszírozta az arcát. - Ennek nem szabadott volna bekövetkeznie... - rázta a fejét. - Nem kellett volna, hogy ez így történjen...
- Nem értem még mindig...
- Mi angyalok...nem létesíthetünk kapcsolatot emberekkel!!! - válaszolta. - Nem kötődhetünk szorosan egyik emberi lénnyel sem! Ahhoz mi túl tiszták vagyunk...
- Ha egy angyal áthágja ezt a szabályt, akkor bepiszkítja saját tisztaságát. Már nem térhet vissza a Mennybe! Bukott angyal lesz!!! - bökte ki végül. - Lehet ez egy hirtelen tett, vagy egy folyamat.
- Azt mondod, hogy...most változol bukott angyallá...? - nyeltem egy nagyot. - Dehát...te nem tettél semmit, egyik emberrel sem. Ugye?
- Még mindig nem érted. - hunyta le a szemét. - Én...a megengedettnél közelebb kerültem...Hozzád... - tekintete fogva tartott, farkasszemet nézve próbálta eljutattni az információt a tudatomig.
- Miről beszélsz....? - hitetlenkedtem. Akkora dolog nem is történt közöttünk, nevetséges lenne emiatt kirúgni a Mennyből.
- Te jó angyal vagy, ha ki mernek ezért utálni, akkor én beszélek velük, és megtanítom őket kesztyűbe dudálni! - morogtam, miközben az eget néztem.
- Nem lehet. - mosolygott fájdalmasan. - Már késő.
- Sosem késő. Megmondod, hogy semmi sem történt, mert így is van. Mondd nekik, hogy fogadjanak vissza! Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy én miattam buktál le. - mondtam határozottan.
Baekhyun finoman megfogta a kezem, majd ujjainkat összefonta és a szemembe nézett, ismét.
- Olyan nehéz a felfogásod... - simított végig az arcomon. - A cselekedeteim csak egy másik ok, egy bizonyíték. De az arkangyalok azt is tudják, hogy mit....érzek.
- Mit érzel? - súgtam.
- Boldog vagyok, hogy a kezedet foghatom és sima, szép arcodat simíthatom végig. - mosolygott.
Nem hittem a fülemnek! Teljesen transzba estem. Ezek szerint...
- Ja Eun, én... kedvellek téged... - vallotta be. - Nagyon kedvellek...
Úristen! Akkor most mi legyen? Mit mondjak? Ha bevallom, hogy én is kedvelem, akkor...
- Én... - nyögtem. - Én... - remek, most én kezdek el nyökögni!
Szerencsére nem volt időm több 'én'-t kipréselni magamból, mert Baekhyun mutató ujját a számra tette, majd féloldalasan elmosolyodott. - Csitt!
Baekhyun elvette az ujját, majd arcával közelebb hajolt hozzám. Olyan régóta vártam ezt a pillanatot, titkon, tudat alatt, hogy most, mikor bekövetkezne ...nem bírom türtőztetni magam. Hagyom.
Mikor finom, édes ajka hozzáért az enyémhez, térd-remegtető bizsergés járta át egész testemet, attól féltem összerogyok ott, előtte. Kezdetben csak egy szájra puszit adott, ízlelés és engedélykérés képen, majd elhúzódott és a szemembe nézett.
Szemeimben láthatta a vágyat, a sóvárgást és a boldogságot. Ahhoz pedig már eléggé ismert, hogy tudja... ugyanúgy érzek...