6.

6. fejezet


Hat órája, mióta BaekHyun elment, azóta fel sem tűnt egy pillanatra sem, pedig eddig mindig itt lógott a nyakamon.
- Nem érdekel, nekem dolgom van! - léptem ki az ajtón, de eszembe jutott, hogy BaekHyun azt mondta, rögtön megtudja, amint kilépek a házból. Vajon igaz? Végül is ...lehetséges, hisz az őrangyalom.
Amint nem értem a Han-folyó közelébe, nyugodtan sétáltam a rengeteg ember között, akik nem is sejtették, hogy van nálam egy kés, egy pisztoly és némi nyugtatólövedék. Felkészültnek kell lennem, hisz nem ismerem az ellenségemet.
Titkon azt reméltem, hogy apám gyilkosa hívott fel, és engem is ki akar nyírni, valami okból kifolyólag, amiért apámmal is végzett. Először biztos megkérdezném, hogy miért tette, majd annyi lövedéket pumpálnék belé, ahányszor kívántam azt, hogy haljak meg, amikor egyedül maradtam, szülők nélkül.
Lassan elérkeztem a Han-folyóhoz. Ott készenlétbe helyeztem a pisztolyt, majd lépteimet lelassítottam, végül odaértem a folyópartra. Viszont nem láttam senki gyanús alakot, sőt...egy embert sem. Lehet, hogy csak egy telefonbetyár volt?
- Nicsak... - termett ott hirtelen a semmiből egy sötét alak. Fekete haja, kicsi fekete szemei voltak és szinte az egész öltözéke fekete volt, még a bőre is sötét. Ijesztő volt, de nem hátráltam.
- Ki maga? - nyúltam a pisztolyomért, hogy ha kell könnyedén elő tudjam kapni.
- Hiába hoztál fegyvert, ellenem nem használ. - mosolyodott el, majd eltűnt. Akkor megállapítottam, hogy ez a valami biztos nem ember.
- Mi maga? - fordultam körbe, majd megpillantottam mögöttem.
- Az a kérdés, hogy te ki vagy? Baek Sung Yeon lánya, igaz? - vigyorgott.
- Igen. - feleltem kurtán. - Mit akarsz tőlem, miért hívtál ide? - faggatóztam.
- Egy tartozást kell lerónom. - közeledett felém lassan. Nem tehettem mást, hátráltam. Ha igaza van ennek a valaminek, akkor a fegyvereim hatástalanok ellene. Akkor mégis mit kéne tennem. Talán BaekHyunnak igaza volt, nem kellett volna idejönnöm. Ő figyelmeztetett.
- Mi vagy te?
- Titok.
- Miféle tartozásról beszéltél? - húztam az időt.
- A drágalátos apukád megölte a testvéremet. - válaszolta.
- Micsoda? - ámultam el. - Azt mondod, hogy apám gyilkos volt? Biztos nem, hogy mered ilyenekkel megvádolni? - ordítottam a képébe.
- Még te vagy felháborodva??? A te apád egy semmirekellő, vérengző gyilkos volt! - vágott pofon az alak. Nagyon erőset ütött, azt hittem, hogy a fejem leröpül a helyéről.
- Az.Én.Apám.Nem.Volt.Gyilkos! - morogtam.
- Akkor mi volt? A mi fajtánk számára maga volt az ördög! A gyilkosunk! Egy vadász!!!! - kaptam egyet a másik arc felemre is. A végén már alig bírtam tartani a fejem, a szám vérzett, a nyakam sajgott. Végül kikaptam a zsebemből a tőrömet és keményen beleszúrtam az alak testébe, de a késem elporladt a szívében, a lénynek pedig semmi baja nem esett.
- Mondtam én, hogy nem használ semmi, te semmirekellő démonvadász lány! - azzal beleharapott a karomba.
- Áááááááááááááááá! - ordítottam fel fájdalmamban. Úgy éreztem a kezemben kegyetlenül erős méreg áramlik, nem is a fogainak a nyoma sajgott, hanem a belőle kiáramló nyers halál érzet!
- Ja Eun-ssi! - kiáltott valaki. - Baek Ja Eun! - szaladt oda hozzám egy fehérbe öltözött férfi. Kellemes hangja megnyugtatta az érzékeimet, de a szememet elfedő homályosságtól nem ismertem fel az alakot. - Ja Eun-ssi! Karolj belém! - mondta. Nehezen felemelte a karomat, majd a fehér-ruhás férfi mellkasába temettem az arcomat.

- Baek Ja Eun-ssi! - törölgette valaki a fejemet vizes ronggyal.
- BaekHyun? - nyögtem. Fogalmam sincs, hogy miért ez a név ugrott be legelőször, valószínűleg azért mert ő volt az egyetlen aki törődött velem.
- Itt vagyok. Nyisd ki a szemed! - simogatta továbbra is az arcomat.
- Baek...hyun... - pislogtam, majd megpillantottam Baekhyun-t a szokásos fehér ruhájában.
- Minden rendben. Már nincs veszély. - suttogta.
- Mi történt? Hol vagyok? - próbáltam körbenézni, de a fejem nem mozdult.
- Maradj nyugton! - mondta. - Még kábult vagy, kell egy kis idő, hogy a méreg hatása elmúljon.
- Miféle méreg? Mi volt az a lény? - kérdezősködtem.
- Ssss. Most pihenj! Felvigyelek a szobádba? Ott kényelmesebb? - bólogattam, majd felkapott a karjába és felvitt a lépcsőn, s finoman lefektetett az ágyamra.
- Ne menj el! - csúszott ki a számon. - Szükségem van rád. - könnyeztem akaratlanul. Mi történik velem?
- Rendben. - mosolyodott el kedvesen, majd lefeküdt mellém, és olyan dolgot tett, ami biztos nem dolga egy őrangyalnak. Átölelt és magához húzott.
Soha nem voltam még ilyen helyzetben, ebből kifolyólag nem tudtam mit csinálhatnék. Igazából nem is tudtam volna sok mindent, hiszen még mindig nem voltam magamnál teljesen. Mégis...a közelsége megnyugtatott, finom illata, ami az Édenre emlékeztetett, és szép mosolya rögtön álomba ringatott.