2.

2. fejezet

- Mondtam, hogy nyugi. - vigyorgott még mindig. - Amúgy ...hízelgő, hogy első találkozásunkkor azt mondod, hogy velem álmodtál. - kuncogott.

- Nem veled...csak rólad! - javítottam ki morcosan. - Ki vagy, és mit keresel itt, ne kelljen többször kérdeznem!

- Csigavér...nem bántalak...mellesleg...nem igazán használ ellenem az a pisztoly. - jött közelebb.

- Oh, biztos? - biztosítottam be. - Kipróbáljuk?

- Csak nyugodtan. - mosolygott tovább. Hát oké, ő akarta! Meghúztam a ravaszt. A golyó alig pár centire ment el az idegen feje mellett.

- Ya! - váltott át az arckifejezése ámulássá. - Te most...komolyan rámlőttél?

- Te mondtad. - vontam vállat. - De most kivele....mit akarsz?

- Ez így nem lesz jó... - vakarta a fejét. Szép barna haja, még a sötétben is csillogott. - Nem lesz könnyű veled dűlőre jutni.

- Miért kéne dűlőre jutnod velem? - faggattam tovább.

- Letennéd már azt a pisztolyt? Idegesít. - legyintett kedvesen. Furcsa srác volt.

- Addig nem teszem le, míg el nem mondod, mit keresel itt.

- Addig nem mondom el, míg le nem teszed azt a pisztolyt.

Oké, letettem. - Most mondjad már!

- Hm...van egy vendégszobád, ugye? - huppant le az ágyamra.

- Te kutakodtál a házamban, ugye??? - húztam össze a szemöldököm. - Állj fel! - rángattam volna föl, ha...nem tűnt volna el hirtelen, mint a kámfor.

- Mi a jó... - kezdtem. Az idegen a hátam mögött termett és huncutul elmosolyodott. - Mi vagy te? - kaptam fel ismét a fegyvert.
- Tedd már el azt az istenverte pisztolyt, annyit használ ellenem, mint halottnak a csók! - forgatta a szemeit.
- Mi a franc vagy te?
- Szerinted mi? - feküdt hanyatt az ágyamon.
- Vámpír? - találgattam.
- Cöh...míly elfajzott ez a világ... - rázta a fejét. - Miért mindig a vámpír az első, ami eszükbe jut az embereknek...
- Akkor mi vagy?
- Segítek...szárnyak... - kacsintott rám.
- Repülő disznó? - értetlenkedtem, mire hangos kacagásban tört ki hívatlan vendégem.
- Nos...ez már egy fokkal ritkább változat... - nevetett harsányan. Mégis...nevetése kellemes volt a füleimnek.
- Ne kertelj, beszélj! Amúgy meg...nem tudtál volna máskor jönni? Holnap nehéz napom lesz, és aludnom kéne, de miattad nem tudok. - mutattam rá.
- Miért nem, van itt még egy hely... - pacskolta meg a mellette lévő helyet.
- Na ha nem akarod, hogy ólomnehéz legyen a fejed, beszélj! - emeltem fel ismét a fegyvert.
- Rád férne egy alapos személyiség-terápia. - ült fel. - Na jó elmondom.
- Végre!
- Az már a te dolgod lesz, hogy elhiszed-e vagy sem. Szóval...Én Byun Baek Hyun vagyok, egy angyal, jobban mondva egy őrangyal, akit a te védelmedre küldtek a Mennyből.
Úgy röhögtem képen, mint még soha senki. Sőt...az utóbbi három évben nem nevettem ekkorát egyszer sem, hisz nem volt okom rá.
- Te kérted, hogy mondjam el. - vágta be a durcást.
- Te....teh... - kacagtam. - Na ne legyél hülye....beszélj normálisan... - komolyodtam el.
- Ijesztő vagy, ugye tudod... - mosolygott.
- Nem én vagyok az, aki besurran egy idegen házába és előadja, hogy őrangyal, szerintem inkább te vagy az ijesztő... diliházban lenne a helyed...
BaekHyun, vagy ki a franc elsétált az ablakhoz, majd szembefordult velem és...és...
- Micsoda? - csodálkoztam. Két hófehér, nagy szárny jelent meg mögötte.  - Ez nem igazi, ugye? - közeledtem felé.
- Gyere ide, és bizonyosodj meg magad arról, hogy igazi-e vagy sem.
Gondolkodás nélkül odaaraszoltam hozzá, majd jobban megvizsgáltam a szárnyait. Ezek...tényleg valódiak... - jöttem rá, amint megérintettem pehely sima tollakat. Akkor...ez a srác tényleg...angyal? És tényleg azért jött, hogy engem védelmezzen? Annyira abszurdnak tűnt az egész, hogy az agyam nem volt képes ezt befogadni. BaekHyun ott állt csöndben és várta mit mondok. Viszont egy szó sem jött ki a számon, csak néztem fehér szárnyait, majd tekintetem áttévedt az arcára. Nagyon helyes, angyali arca volt és mélybarna szemei. Tekintete fogva tartotta az enyémet, szája nagyon közel volt az enyémhez. Soha egy férfihoz sem kerültem még ilyen közel, ilyen helyzetben.
- Köhöm... - köszörültem meg a torkomat zavaromban. - Még egyszer....mit is akarsz itt? És miért pont most bukkantál fel, mikor már a nehéz időszakomon túlestem?
- Jönnek még nehéz idők, ne félj... - féloldalasan elmosolyodott.
- Nem félek. - feleltem határozottan.
- Már nem is kell...ÉN itt vagyok... - súgta a fülembe, majd mosolyogva elillant.
Ilyenkor merül fel az agyamban az a kérdés, hogy: WHAT THE F*CK???????? - tuti meghibbantam...